Kocsár Balázs, a Magyar Állami Operaház nemrég megbízott új fő-zeneigazgatója először nem is értette Ókovács Szilveszter telefonhívását. A karmestert terveiről, az Operaház helyzetéről és a Kesselyák Gergellyel való szakmai együttműködésről kérdeztük, de azt is megtudtuk, hogyan úszta meg a katonaságot.
Continue >>
Debrecen – Kocsár Balázs karmester eddigi pályafutása során 76 különböző operát dirigált több ezer előadáson; a zenekedvelők számára nem is nagyon kell őt bemutatni: kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem húsz esztendeig dolgozott a cívisvárosban, a kilencvenes években színházi zeneigazgatóként, 2005-től pedig a filharmonikus zenekar és a Kodály Kórus művészeti vezetőjeként is. Bár ez a korszak tavaly lezárult az életében, büszke az itt elért eredményekre, s hálával gondol az értő debreceni közönségre is.
Minderről beszélgettünk vele a napokban.
A Csokonai Színházban az utóbbi években egy országosan meghatározó és nemzetközi szinten is figyelmet keltő produkciókra képes operajátszás megteremtéséért folyt a munka, amelyet közben az eredmények is igazoltak (gondolva például az Armel operafesztiválon elért sikerekre). Sportnyelven szólva, ilyenkor nem szokás edzőt cserélni…
Kocsár Balázs: Úgy gondolom, a fenntartó önkormányzatnak szíve joga kinyilvánítani, hogy új vezetője legyen egy-egy intézménynek, nem is kívánom ezt megkérdőjelezni és erről hosszasan értekezni. Az említett eredmények után persze váratlanul ért kicsit. Nagyszabású produkciókat hoztunk létre addig a társulatokkal, említhetném Liszt Krisztus-oratóriumának előadását, vagy Mahler II. szimfóniájáét a Kölcsey Központban, illetve jó pár olyan operát, mint például a Borisz Godunov, amely a Kodály Kórus tartalmas és hasznos együttműködésével jöhetett létre, nem beszélve az Aidáról. Mindenesetre, igyekszem pozitívan felfogni a váltást, mert egy intézmény és a művészeti vezető együttműködése hét-nyolcéves periódusokban megújulást kíván, s lehet, inkább úgy jó abbahagyni a közös munkát, amikor az a legeredményesebb. 1992-től eljutni a Tüzes Angyal vagy A halott város bemutatásáig hatalmas ívet jelent, s közös munka eredménye. Számomra ez nagyon nagy érték, amit senki nem vehet el, nem kérdőjelezhet meg – ezek tények. S az a legfantasztikusabb, hogy egy konzervatív hallgatóság milyen módon tud értékelni olyan operákat, mint az Alagnáé (Egy halálraítélt utolsó napja), vagy a Borisz Godunov! A Bánk Bán, a Hunyadi László eredetijét mertük bemutatni, s a közönség szép sikerként vette! Mindezt nagyon köszönöm.
Nemrég ünnepelhettük a zene világnapját. Ha ez alkalomból üzenetet kellene megfogalmaznia, az miről szólna?
Kocsár Balázs: Az, ahogyan a debreceni közönség fölnőtt, s nyitott tudott lenni, kinyitotta fülét, szellemét, szívét a különféle korokból származó darabokra, az a legfontosabb nekünk, előadó-művészeknek és a zeneszerzőknek is, mert azt jelenti, hogy a jövőben is lesz kinek játszanunk és zenét írnunk. Ma hatalmas dömpingben juthat el bárkihez a legmagasabb szintű zene (hanghordozókon, interneten), így nagyon nagy kihívást jelent az, hogyan tudjuk a zenét megmutatni úgy, hogy az adott előadáson egyértelműen „átjöjjön” a néző számára: az élő előadó által kibocsátott hang érzetét semmilyen technika nem tudja visszaadni. A zenekar feladata, hogy itt, Debrecenben a lehető legmagasabb szinten játsszon, mert ezt érzi a közönség, hálás lesz, és legközelebb is ott lesz velünk.
A legnagyobb kihívás: társulatban
Continue >>
Főként ifjú pécsi muzsikusok voltak a közreműködői október 15-én két a Zsolnay Negyedben megtartott hiánypótló, de nagy sikerű jubileumi szerzői estnek. A PTE Liszt Ferenc Hangversenytermében a Zeneművészeti Intézet, Kocsár Balázs által vezetett Pécsi Egyetemi Zenekara lépett közönség elé, mely a 130 éve született orosz-amerikai komponista, Igor Sztravinszkij neoklasszikus kamarazenekari műveiből nyújtott át eddig Pécsett még nem hallott gazdagságú, magas színvonalú válogatást, míg a Kodály Központban – a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. támogatásával – a 75 éves Balázs Árpádot ünnepelték több százan, énekes és fúvószenekari műveinek ragyogó megszólaltatásával.
Igor Sztravinszkij /1882-1971/ – vagy angolosan Stravinsky – a 20. század Bartók mellett talán legjelentősebb komponistája főként korai, úgynevezett orosz korszakának remekeivel – a Tűzmadárral, a Petruskával és a Tavaszi áldozattal – van jelen a világ zenei és koncertéletének mindennapjaiban. Második – Svájcban, Franciaországban majd az USA-ban történt letelepedése alatti – nagy korszakában, melyet összefoglalóan neoklasszikusnak szoktak nevezni, ugyan szintén alkotott vitathatatlan zenetörténeti értékeket – mint például a Zsoltárszimfóniát, Oedipus rexet –, mégis viszonylag ritkábban játsszák az e korból származó műveit. Pécsett az Oedipus mindössze egyszer hangzott el, a Zsoltárszimfónia mellett pedig csak a Pergolesi nyomán írott Pulcinella-szvit volt az, ami legalább kétszer. /De azért jegyezzük meg hogy az orosz remekek is csak néhány évtizede szólalnak meg „évtizednyi rendszerességgel”. / Ezért is volt egészen példamutató kezdeményezése a PTE Művészeti Kar Zeneművészeti Intézetének, hogy a Mester születésének 130. évfordulója tiszteletére a neoklasszikus Sztravinszkij néhány Pécsett még sohasem hallott remekművét, vagy alkalmi ritkaságát megszólaltassák az intézet és az Pécsi Egyetemi Zenekar muzsikusainak közreműködésével, Kocsár Balázs vezényletével.
A produkció sikerében döntő érdeme van a kiváló Liszt-díjas karmesternek, aki tökéletes ízlésbiztonsággal és precizitással igyekezett a maximumot kihozni a zenekari stúdiumaik során ezzel a zenei világgal csak most – és éppen a karnagy úr, valamint az intézeti vezetés jóvoltából – találkozó ifjú muzsikusokból, ami majdnem maximális dicséretet megérdemlő módon sikerült is. Kircsi László precíz ismertetői után elsőként a „bachi nyomokon járó”, vidám hangvételű, 1938-as Dumbarton Oaks concerto szólalt meg, melynek 15 szólistaként játszó egyetemi muzsikusa közül az egyenletesen legjobb teljesítményt az öt fúvós nyújtotta, s bár a vonósok is megfeleltek a „neo” stílusból adódó szikárabb, szárazabb játékmód követelményeinek, ez mégis néha kissé „sápadtabbra” sikeredett a kelleténél, összegészében azonban Kocsár Balázs biztos keze alatt hitelesen, sőt ihletetten is szólt a zenekar.
Az 1921-ből való 8 igen könnyű zongoradarab 1963-as zenekari átültetése, a Nyolc hangszeres miniatűr egy másik felállású 15 fős zenekart alkalmazott, itt azonban – bár a nem túl nehéz anyagnak a hangszeresek jól megfeleltek – elsősorban a mű tételeit felváltva vezénylő karmester-növendékekről kell, vagy illik szólni. Molnár Júlia kissé statikus vezénylése után Kaposi Benedek és Galambos Ádám mozdulataiban már jobban rá lehetett ismerni Kocsár tanár úr „kéznyomára”, s Bence még a két kéz önálló használatában is követte mesterét.
A szünet nélküli koncert második, dzsesszes felének „nyitánya” a mindössze bő négy percnyi 1919-ből való Ragtime volt, mely a 3 évvel korábbi orosz népmesei Rókával /Renard/ együtt arról híres, hogy benne a szerző cimbalmot alkalmaz, melyet Párizsban Rácz Aladár játéka révén ismert meg. Nos bár a Rókában abszolút meghatározó a cimbalom szerepe, a dzsesszben való alkalmazás ugyanúgy rendkívül újszerű volt, így nagy kár érte, hogy ezúttal zongorával pótolták e szólamot. /Ez nyilván összefügg a hangszer pécsi oktatásának hiányával, meg hogy egy ilyen rövid darabért nehéz lenne „kisegítőt” hívni./ Maga az előadás azonban részben cáfolta a hangszer iránti hiányérzetemet, másrészt remek fúvós- és vonósteljesítményekkel jól megidézte a szerzőt is elvarázsoló dzsesszes hangzást és hangulatot, talán a tempó lehetett volna egy kissé lendületesebb.
A koncert zárószáma az 1945-ben Woody Herman, a kiváló dzsesszklarinétos együttese számára komponált Ebony concerto, mely Herman ébenfa klarinétjáról kapta címét, de ami ennél sokkal fontosabb, benne a szerző tökéletesen megvalósította a dzsessz „klasszikus keretek közé tételét”.
Ez olyannyira sikerült, hogy minden a dzsesszt alapvetően jellemző improvizatív, azaz rögtönzött elemet kiiktatott a műből, mely azonban így is követi Herman együttesének lemezen megismert stílusát, s így mondhatni egy „kottában rögzített dzsesszes hangzást” mutat be, akárcsak Gershwin Kék rapszódiája, Milhaud A világ teremtése című balettje, hogy két híres példát mondjunk. Annak idején az is nehézséget okozott, hogy a dzsesszzenészek nem voltak eléggé gyakorlottak a kottaolvasásban – az első tétel tizenhatodjait például át kellett írni nyolcadokká – így mondhatni, hogy a mostani, vagy bármely más klasszikus zenét tanult muzsikusokkal történt előadás talán jobban meg tudja valósítani Sztravinszkij szándékát. Ami persze azért nem tökéletesen igaz, merthogy viszont a dzsessznek a leheletfinom apróbb karaktervonásait nehéz hitelesen visszaidézni egy „szomorúzenésznek”(ahogy a komolyzenét játszókat nevezik a könnyűzenészek).
Nos, a Kocsár Balázs vezényelte produkció egésze – néhány vendégmuzsikussal is kiegészülve – ragyogóan megoldotta az Ebony concerto kettősségéből fakadó nehézségeket. A csapatként is kiváló szaxofon és trombitaszólam mellett hallhattunk egy-két ragyogó szólistateljesítményt is, így például az „első” szaxofonostól, a basszusklarinétostól és az egész este minden produkciójában remekül helytálló klarinétostól, Molnár Dánieltől, aki a virtuozitás mellett karakterben is méltó kései utódja volt a jövőre 100 éve született Woody Hermannak. Az első tétel végének „kegyetlen nehéz” magas állású trombitaszólójába kissé „belegabalyodó” első trombitás fiút pedig azért illeti dicséret, mert a javításnak számító ráadásban idegileg is bírta az ismétlés terhét.
Continue >>
Stúdió 2012