Az „örökifjú” Sztravinszkij pécsi fiatalokkal
Főként ifjú pécsi muzsikusok voltak a közreműködői október 15-én két a Zsolnay Negyedben megtartott hiánypótló, de nagy sikerű jubileumi szerzői estnek. A PTE Liszt Ferenc Hangversenytermében a Zeneművészeti Intézet, Kocsár Balázs által vezetett Pécsi Egyetemi Zenekara lépett közönség elé, mely a 130 éve született orosz-amerikai komponista, Igor Sztravinszkij neoklasszikus kamarazenekari műveiből nyújtott át eddig Pécsett még nem hallott gazdagságú, magas színvonalú válogatást, míg a Kodály Központban – a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. támogatásával – a 75 éves Balázs Árpádot ünnepelték több százan, énekes és fúvószenekari műveinek ragyogó megszólaltatásával.
Igor Sztravinszkij /1882-1971/ – vagy angolosan Stravinsky – a 20. század Bartók mellett talán legjelentősebb komponistája főként korai, úgynevezett orosz korszakának remekeivel – a Tűzmadárral, a Petruskával és a Tavaszi áldozattal – van jelen a világ zenei és koncertéletének mindennapjaiban. Második – Svájcban, Franciaországban majd az USA-ban történt letelepedése alatti – nagy korszakában, melyet összefoglalóan neoklasszikusnak szoktak nevezni, ugyan szintén alkotott vitathatatlan zenetörténeti értékeket – mint például a Zsoltárszimfóniát, Oedipus rexet –, mégis viszonylag ritkábban játsszák az e korból származó műveit. Pécsett az Oedipus mindössze egyszer hangzott el, a Zsoltárszimfónia mellett pedig csak a Pergolesi nyomán írott Pulcinella-szvit volt az, ami legalább kétszer. /De azért jegyezzük meg hogy az orosz remekek is csak néhány évtizede szólalnak meg „évtizednyi rendszerességgel”. / Ezért is volt egészen példamutató kezdeményezése a PTE Művészeti Kar Zeneművészeti Intézetének, hogy a Mester születésének 130. évfordulója tiszteletére a neoklasszikus Sztravinszkij néhány Pécsett még sohasem hallott remekművét, vagy alkalmi ritkaságát megszólaltassák az intézet és az Pécsi Egyetemi Zenekar muzsikusainak közreműködésével, Kocsár Balázs vezényletével.
A produkció sikerében döntő érdeme van a kiváló Liszt-díjas karmesternek, aki tökéletes ízlésbiztonsággal és precizitással igyekezett a maximumot kihozni a zenekari stúdiumaik során ezzel a zenei világgal csak most – és éppen a karnagy úr, valamint az intézeti vezetés jóvoltából – találkozó ifjú muzsikusokból, ami majdnem maximális dicséretet megérdemlő módon sikerült is. Kircsi László precíz ismertetői után elsőként a „bachi nyomokon járó”, vidám hangvételű, 1938-as Dumbarton Oaks concerto szólalt meg, melynek 15 szólistaként játszó egyetemi muzsikusa közül az egyenletesen legjobb teljesítményt az öt fúvós nyújtotta, s bár a vonósok is megfeleltek a „neo” stílusból adódó szikárabb, szárazabb játékmód követelményeinek, ez mégis néha kissé „sápadtabbra” sikeredett a kelleténél, összegészében azonban Kocsár Balázs biztos keze alatt hitelesen, sőt ihletetten is szólt a zenekar.
Az 1921-ből való 8 igen könnyű zongoradarab 1963-as zenekari átültetése, a Nyolc hangszeres miniatűr egy másik felállású 15 fős zenekart alkalmazott, itt azonban – bár a nem túl nehéz anyagnak a hangszeresek jól megfeleltek – elsősorban a mű tételeit felváltva vezénylő karmester-növendékekről kell, vagy illik szólni. Molnár Júlia kissé statikus vezénylése után Kaposi Benedek és Galambos Ádám mozdulataiban már jobban rá lehetett ismerni Kocsár tanár úr „kéznyomára”, s Bence még a két kéz önálló használatában is követte mesterét.
A szünet nélküli koncert második, dzsesszes felének „nyitánya” a mindössze bő négy percnyi 1919-ből való Ragtime volt, mely a 3 évvel korábbi orosz népmesei Rókával /Renard/ együtt arról híres, hogy benne a szerző cimbalmot alkalmaz, melyet Párizsban Rácz Aladár játéka révén ismert meg. Nos bár a Rókában abszolút meghatározó a cimbalom szerepe, a dzsesszben való alkalmazás ugyanúgy rendkívül újszerű volt, így nagy kár érte, hogy ezúttal zongorával pótolták e szólamot. /Ez nyilván összefügg a hangszer pécsi oktatásának hiányával, meg hogy egy ilyen rövid darabért nehéz lenne „kisegítőt” hívni./ Maga az előadás azonban részben cáfolta a hangszer iránti hiányérzetemet, másrészt remek fúvós- és vonósteljesítményekkel jól megidézte a szerzőt is elvarázsoló dzsesszes hangzást és hangulatot, talán a tempó lehetett volna egy kissé lendületesebb.
A koncert zárószáma az 1945-ben Woody Herman, a kiváló dzsesszklarinétos együttese számára komponált Ebony concerto, mely Herman ébenfa klarinétjáról kapta címét, de ami ennél sokkal fontosabb, benne a szerző tökéletesen megvalósította a dzsessz „klasszikus keretek közé tételét”.
Ez olyannyira sikerült, hogy minden a dzsesszt alapvetően jellemző improvizatív, azaz rögtönzött elemet kiiktatott a műből, mely azonban így is követi Herman együttesének lemezen megismert stílusát, s így mondhatni egy „kottában rögzített dzsesszes hangzást” mutat be, akárcsak Gershwin Kék rapszódiája, Milhaud A világ teremtése című balettje, hogy két híres példát mondjunk. Annak idején az is nehézséget okozott, hogy a dzsesszzenészek nem voltak eléggé gyakorlottak a kottaolvasásban – az első tétel tizenhatodjait például át kellett írni nyolcadokká – így mondhatni, hogy a mostani, vagy bármely más klasszikus zenét tanult muzsikusokkal történt előadás talán jobban meg tudja valósítani Sztravinszkij szándékát. Ami persze azért nem tökéletesen igaz, merthogy viszont a dzsessznek a leheletfinom apróbb karaktervonásait nehéz hitelesen visszaidézni egy „szomorúzenésznek”(ahogy a komolyzenét játszókat nevezik a könnyűzenészek).
Nos, a Kocsár Balázs vezényelte produkció egésze – néhány vendégmuzsikussal is kiegészülve – ragyogóan megoldotta az Ebony concerto kettősségéből fakadó nehézségeket. A csapatként is kiváló szaxofon és trombitaszólam mellett hallhattunk egy-két ragyogó szólistateljesítményt is, így például az „első” szaxofonostól, a basszusklarinétostól és az egész este minden produkciójában remekül helytálló klarinétostól, Molnár Dánieltől, aki a virtuozitás mellett karakterben is méltó kései utódja volt a jövőre 100 éve született Woody Hermannak. Az első tétel végének „kegyetlen nehéz” magas állású trombitaszólójába kissé „belegabalyodó” első trombitás fiút pedig azért illeti dicséret, mert a javításnak számító ráadásban idegileg is bírta az ismétlés terhét.
Continue >>